Erre bonyolult a válasz. A több mint 120 évig tartó építkezés során több építész is meghatározta a bazilika formáját. A tervezés Donato Bramante munkájával indult, aki megnyerte az új bazilikára kiírt pályázatot, és egy hatalmas görög kereszt alaprajzot képzelt el, a Pantheonhoz hasonló, fenséges kupolával. Bramantét 1513-ban egy hármas váltotta: Giuliano da Sangallo, Fra Giocondo és Raffaello, bár az első ketten 1515-ben meghaltak, így Raffaellóra maradt a munka nagy része 1520-ban bekövetkezett haláláig. Utóda, Baldassare Peruzzi, megtartotta az apszisok belső szerkezetét, de nagyrészt visszatért a görög kereszt alaprajzhoz, és elhagyta a Raffaello által tervezett hajókat. Ifjabb Antonio da Sangallo ezután olyan tervet javasolt, amely Peruzzi, Raffaello és Bramante elképzeléseit ötvözte, és közben megerősített néhány belső építészeti elemet, amelyek már repedezni kezdtek. Michelangelo 1547-ben, vonakodva és Pál pápa sürgetésére vette át a munkát, és neki tulajdonítják, hogy a tervet megvalósítható állapotba hozta. A hajót és a homlokzatot Carlo Maderno tervezte, aki a hajót is hozzáadta az épülethez. Gian Lorenzo Bernini készítette a Baldachint, vagyis a központi oltárt fedő pavilont, és átalakította Bramante eredeti pilléreit: fülkéket és erkélyekre vezető lépcsőket alakított ki bennük. Ezeken az erkélyeken őrizték a Vatikán négy legértékesebb ereklyéjét: a lándzsát, amely Krisztus oldalát átszúrta, Veronika kendőjét, az Igaz Kereszt egy darabját és Szent Andrásnak, Szent Péter testvérének ereklyéjét. Ő tervezte azt az emlékművet is, amely Szent Péter székét őrzi, mivel az már túl törékennyé vált a használathoz.
Tovább olvasom.