Csodatörténettől családi mauzóleumig
A kápolna egy helyi csodalegendával indul. 1590 körül állítólag egy láncra vert férfi Mária-képet látott megjelenni a di Sangro-palota falánál, a Piazza San Domenico Maggiore közelében; az ezt követő áhítat először egy kis fogadalmi kápolnához vezetett. 1613-ban Alessandro di Sangro családi mauzóleummá bővítette, és ezzel megadta a helynek azt a tartós formát, amelyet a látogatók ma is kiolvasnak belőle.
Raimondo di Sangro jelképek gépezetévé építette át a kápolnát
A Cappella Sansevero mai érzelmi és vizuális ereje főként Raimondo di Sangróhoz kötődik az 1740-es években. Szinte teljesen újrarendezte a kápolnát, szobrokat, festményeket és padlótervet rendelve úgy, hogy a dinasztikus büszkeség, a spirituális allegória és a kontrollált teatralitás együtt működjön. Ezért tűnik a terem ilyen sűrűnek: szinte minden egyetlen elme megszállott programjára mutat vissza.
A Cristo velato az érzelmi középpont
Ennek a programnak a közepén áll Giuseppe Sanmartino Fátyolos Krisztus című műve, helyi nevén a Cristo velato, 1753-ból, Nápoly egyik legcsodáltabb szobra. A rendkívüli márványfátyol először megállítja az embert, de az igazi hatás csendesebb: gyász, gyengédség és szinte lehetetlen technikai kontroll érkezik egyszerre. Ez a pillanat teszi a kápolnát többé puszta kuriózumnál.
A Disinganno és az Anatómiai gépek megváltoztatják a lezárást
Francesco Queirolo Disinganno című, 1753-54-ben befejezett műve erkölcsi drámát és családi életrajzot ad a látogatáshoz, míg az Anatómiai gépek a Föld alatti kamrában a hangulatot a kísérlet és a nyugtalanság felé húzzák. Az egyik virtuóz szabadulást mutat hálókból és tévedésből; a másik a herceg világát láttatja, ahogy tudománnyal, bemutatással és mítosszal érintkezik. A kettővel zárni ezért marad tovább a fejedben, mint amekkorát a hely mérete ígérne.